Aki nem hiszi, járjon utána!
Immár harmadik alkalommal vettünk részt Határtalanul! programban.
Mielőtt elindultunk, mindenki kicsit irigykedve kívánt jó utat a „kiránduláshoz”. Az iskolatársak is azt mondogatták, hogy milyen jó nekünk, most egy hétig nem kell tanulni, korán kelni, felelni. Hazaérve is azt kérdezgették kipihentük-e magunkat.
Aki ott volt, az tudja, hogy ez a hat nap, az elmaradt húsz tanóra helyett legalább 50-et jelentett. Történelem, földrajz, irodalom, fizika, néprajz, honismeret és még sorolhatnám milyen órákat. Azt, hogy reggel hatkor keltünk, 7 órától 9 óráig tartottak a programok, mindenki előre készült előadásokkal, verssel, mesével, beszámolókkal. Naplót írtunk a látottakról, élményekről. Tehát rengeteg energiát és munkát fektettünk ebbe a hat napba.
És mégis… Nekik volt igazuk!
Nem éreztük, hogy fáradtak vagyunk, hogy unjuk az előadást, hogy nem akarunk korán kelni. Mert imádtuk minden pillanatát.
Első nap úgy tűnt, az időjárás nem lesz a barátunk, végül mégis jól alakultak a dolgok. Nagyváradon zuhogó esőben néztük a püspököt és kíséretét Virágvasárnap.
Csíksomlyón napsütésért imádkoztunk, viszont azért nem, hogy elálljon az eső, így Gyimesbükkön az Ezeréves határnál, egyszerre sütött a nap és esett az eső. Bilibók Guszti bácsi csak nekünk nyitotta ki a bakterházat és adott ízelítőt mérhetetlen tudásából
A Szent Anna-tónál úgy éreztük karácsony közeleg, nem húsvét. Harminc centis hóban hógolyóztunk, angyalkáztunk.
A nagyajtai vártemplomban Fekete Levente tiszteletes úrnak köszönhetően mindenki királyfinak és hercegkisasszonynak érezhette magát.
Korongoztunk Korondon, kipróbáltuk a bútorfestést és még bőrdíszművesnél jártunk.
Az udvarhelyi táncműhely táncszínházi előadásán legszívesebben táncra perdültünk volna.
20 település 34 látnivalójával ismerkedtünk meg. Tájakkal, emberekkel, legendákkal, szokásokkal.
A nagybaconi hetedikesek és Balo Ervin igazgató úr vendégszeretetét, ha lehetne, már holnap viszonoznánk.
A pusztavacsi tizenhat diák olyan tiszta és nyitott szívvel fogadta be Erdély és Székelyföld mérhetetlen vendégszeretetét, hogy sokaknak példát mutathatnának.
Indulás előtt egy héttel adománygyűjtésbe kezdtünk és szép mennyiséget össze is gyűjtöttünk. Köszönjük szépen! A Gondviselés Segélyszervezetnek köszönhetően óvodáknak, árvaháznak, rászoruló családoknak vittünk ajándékokat, aminek nagyon örültek és hálásak voltak érte.
Ha azt mondom, hogy teljes mértékig otthon éreztük magunkat, hogy csak kedvességet és szeretetet kaptunk mindenhonnan, akkor lehet, hogy néhányan legyintenek, és azt mondják: Túl szép, hogy igaz legyen!”
Pedig az érzések valódiak, amit a gyerekek utolsó este szépen meg is fogalmaztak.
Mit viszel haza magaddal az elmúlt öt napból?- kérdésre válaszolták:
-Milyen csodálatos, hogy mindenki magyarul beszél, mégsem értem, de végük mégis értem! A tájszólást meg kell szokni.
- A lucskoskáposzta, pityókás kenyér és a töltöttkáposzta ízét nem felejtem el soha.
- Egész életemben nem láttam még annyi havat, mint a Szent Anna-tónál
- A táncszínházi előadáson megkönnyeztem a Nemzeti dalt, másként hangzott, mint otthon szokott.
- Egész életemben nem kaptam annyi szeretet, mint most egy hét alatt…
Elgondolkodtató!
Végezetül, de nem utolsó sorban köszönjük mindenkinek a kedvességét, aki a „kirándulásunkat” emlékezetessé tette.
Elsősorban Pájer Györgynek, aki végig kalauzolt minket és nem ismerve lehetetlent mindent leszervezett, amit csak szerettünk volna.
A Derzs Panzió vendéglátóinak, az étterem dolgozóinak, és a buszsofőröknek is, akik biztonságban haza is hoztak minket.
Annak, aki kételkedik szavaim őszinteségében, csak azt tudom javasolni, hogy látogasson el Erdővidékre.
Aki nem hiszi, járjon utána!
További fotók a honlap galériájában megtekinthetők.
Pongor Beáta kísérő tanár